A Káli-medence egyik legjelentősebb geológiai értéke az a többé-kevésbé összefüggő kőhát, amely az egykor itt hullámzott Pannon-tenger szélén lerakódott homokból képződött.

Később a visszahúzódó tenger felszínre került üledékéből a szél és a csapadék letisztították a puhább kőzetet, így preparálódtak ki ezek a fura formájú kőtömbök. Az összefoglaló néven csak kőtengernek nevezett kőhátnak a Káli-medence szélein, Salföldtől Kővágóörsig, és onnan a Kis-Hegyes-tűig húzódik egy vonulata, de a legszebb és legépebben megmaradt kőhát ez, a Szentbékkálla mellett található. A XIX. század végéig malomkőnek használták az itteni köveket, a kőhátra épült közeli Kővágóörs is innen kapta nevét.

A kőtenger legizgalmasabb és egyben legnagyobb sziklája a kőtenger közepe táján, a keleti szélén látható: ez az ingókő, amely csak néhány ponton illeszkedik az alatta lévő sziklához, így könnyen megbillenthető. A hatalmas sziklacsoportot könnyű felismerni, és nemcsak a feltehetően sok turista miatt, akik az ingókő tetején fotózkodnak, hanem jellegzetes formája miatt is: a ház nagyságú sziklatömb tetejére mintha direkt csúsztatva tették volna fel az utolsó sziklákat.

Szentbékkálláról a falu nyugati határából a kék sáv jelzésen érhetjük el a kőtengert, vagy követhetjük a Theodora-Kékkő tanösvény jelzéseit a bizarr formájú kőtömbök között.