Az Öreg-hegy, a Kurta-hegy, a Kecskehát, a Zajki- és a Béci-hegy alkotják azt az összefüggő szőlőterületet, amely a Zalai borvidék részeként Letenye és Zajk között terül el. Nem is lehetne méltóbb hely arra, hogy a vidék népi építészetéről szóljunk, mint egy szőlőhegy, mivel itt őrződtek meg legtovább azok az évszázados épületek, amelyek a magyar népi kultúra legértékesebb elemei közé tartoznak. A modernizálódó világ következtében átalakult az életmód, ezáltal átrendeződtek az értékek is. A többség számára már nem jelent sokat a szőlőhegy, egy régi pajta vagy istálló, esetleg egy lakóház.

A népi építészet kapcsán a zalai vidék különösen gazdag hagyományokkal rendelkezett, amit jól mutat, hogy a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban több, innen származó épületet is bemutatnak. Ilyen például a letenyei ikerpince is. Ez a boronafalú, zsúpfedeles épület két család számára épült valamikor az 1840-es években. Mivel ketten használták, ezért a présház két oldalán egy-egy ajtó nyílt a különálló pincerészekbe. Külön érdekessége a padkás tűzhely, ami fölé vesszőfonatos, sárral tapasztott szikrafogó készült. A tűzhelyet elsősorban a szüret alkalmával használtak, amikor itt főztek, illetve étkeztek a háziak és segítőik.

A boronapincéken való osztozkodás nem volt példa nélküli a térségben. Előfordult, hogy amikor öröklés során meg kellett osztozni a szőlőbirtokon és az ott található présházon, akkor utóbbit nemes egyszerűséggel kettéfűrészelték és elválasztás gyanánt egy boronafalat építettek be. Ilyen konkrét esetet ismerünk például Nováról.

A letenyei ikerpincét már nem láthatjuk az Öreg-hegyen, de egy szépen felújított társát igen. A helyiek összefogásával 2002-ben pályázati forrásból sikerült egy az összeomlás szélén álló zsúptetős, boronákból összerótt présházat áttelepíteni és ezzel megmenteni. A felújítás során felhasználták az eredeti présház használható faanyagát. Az eredeti állapothoz képest azonban két eltérés történt a rekonstrukció során: egyrészt az épület tetőzete zsúp helyett nád borítást kapott, másrészt pedig kívülről nem történt meg a sározása és az azt követő meszelés. Az épületet a letenyei Szőlő és Gyümölcstermesztők Egyesülete használja és tartja karban, egyeztetett időpontban minden látogató előtt nyitva áll.

De présházakat nem csak boronából készítettek. Voltak - és még áll belőlük néhány - úgynevezett karóköz-építéssel készült épületek is, ahol miután elkészítették a téglaalapot, arra talpfákat helyeztek, majd beillesztették az egyes helyiségeket elválasztó oszlopokat és az ablakok, ajtók szárfáit. Ezután a talpfákba fúrt lyukakba és az oszlopokra kerülő koszorúfák hasonló lyukaiba illesztették a kihegyezett, karvastagságú karókat. A falazás során vasvillával a szalmával összevegyített sárgombócokat a karók közé rakták, majd ásóval lefaragták a fal simaságának elérése végett. Ezután már csak a sározás és a meszelés volt hátra. Hasonló volt a paticsfal készítése is, azzal a különbséggel, hogy a karók közé vesszőt fontak, és ez lett később besározva, majd kimeszelve.

Egy másik alkalmazott technika a mórozás volt. Ehhez szintén szalmával vegyes sár szükségeltetett, amit vasvillával lapos gombócokká szaggattak. Ezekből rakták a falat úgy, hogy mindig csak kb. 1 méternyi magasságig haladtak, majd megvárták, hogy megszikkadjon, és csak utána folytatták az építést amíg el nem készültek. Igen sokszor úgynevezett tömésfalú présházakat építettek a szőlősgazdák, amelyek úgy készültek, hogy egy keretet, zsaluszerű szerkezetet készítettek, amelyet megraktak az előkészített földdel, amit aztán letömörítettek döngöléssel vagy taposással. Amikor egy szinttel készen voltak, akkor megemelték a keretet és a folyamat kezdődött előröl. Fejlettebb technológia volt a vályogtéglák alkalmazása. Ekkor vályogot vetettek, amiből téglákat formáltak és ezeket kiszárították a napon. A kész vályogtéglákat használták falazásra ugyanazzal a technikával, mint az agyagból égetett téglák esetében.

A szőlőhegyeket gyepű övezte. A gyepűt minden évben megújították, ami annyit jelentett, hogy kb. 1 méter magasságig megrakták venyigével. Ma már furcsának tűnik, de a gyepűn általában nem voltak kapuk, hanem inkább hágcsókon keresztül közlekedtek. Ezek közül a "V" alakú úgynevezett "ágosas hágcsót" kedvelték leginkább, ami egy villásan elágazó fatörzsből került kialakításra.